Nem
látok rá alaposan a távoli társadalmakra, csak a fejlett nyugati életmóddal
kapcsolatban vannak tapasztalataim. Ilyen környezetben az emberek ébren töltött
idejének viszonylag kisebb részét teszik ki azok a cselekvések, amelyeket a
túlélés érdekében kell végezni, ezért rendszeresen feltámad a lekötetlen idő
nyomán keletkező nyugtalanság.
Férfiaknál
ez általában úgy jelentkezik, hogy unják a már bejáratott és jól ismert
munkájukat, még akkor is, ha viszonylag magas pozícióban vannak. Nem jelent
kihívást, ezért elégedetlenek. Persze, más igen hálás lenne azért, hogy csekély
energiaráfordításért cserébe ilyen sok pénzt kapjon, de ettől még nem fog
megnőni az ő elégedettségi szintjük. Ha adott mennyiségű bérért ráadásul jóval
több idejükről kell lemondani, akkor pedig úgy érzik, hogy kihasználják őket a
munkahelyen (ami nyilván lehet igaz), vagy hogy feláldozzák magukat a család
jóléte érdekében (amit ráadásul nem is értékelnek otthon).
A
nők, ha a gyerekek születése után hosszú ideig egyedül tartják otthon a
frontot, a beszűkülés és a monotonon ismétlődő teendők miatt (amelyek csak
akkor látszanak, ha éppen nem csinálják) sokszor tompának és fénytelennek érzik
magukat. Átmenetileg inspirálhatja őket, ha újra munkába állnak, de a
kisgyerekes család a teljes munkaidős elfoglaltság mellett nagyon sok energiájukat
leköti. Emiatt úgy érzik, hogy mindenki előrébb van a sorban, mint ők,
önmagukra nem jut idő (amit ráadásul nem is értékelnek otthon). Ezt a létezést
pedig annyira megszokják, hogy hasonló program fut bennük a gyerekek felnövése
után is.
Mindkét
fél a külvilágot és a helyzetet okolva az önmegvalósítás lehetőségét hiányolja.
Azért nyűgösek és boldogtalanok az emberek, mert nem találnak értelmet az
életükben. Egy cél után áhítoznak, ami a munkán, családon (igazán ráérőknél a
hedonizmuson) túlmutat. Szükségük lenne valamire, ami értelmet és identitást
nyújt. Általában fogalmuk sincs arról, igazából mit szeretnének csinálni, csak
az önmegvalósítás szót ismételgetik. Ha lenne minimális elképzelésük, hogy ez
mit takar az esetükben, már régen azzal foglalkoznának minden lehetséges
szabadidejükben. Ha most csak köd van a fejükben ezzel kapcsolatban, akkor sem
fogják tudni, amikor otthagyják a munkahelyüket vagy nem foglalkoznak a
családjukkal. Csak még több szabadidejük lesz, ami még élesebben vetíti
elméjükbe a létezésük értelmetlenségét.
Amikor
hiányzik az önismeret és az öndefiníció, azt várják el, hogy valaki kívülről
strukturálja az életüket. Viszont a külső fél igénye és útmutatása (legyen ez a
főnök, a partner, vagy egy nyughatatlan hároméves) mindig csak átmeneti
pótlékot nyújthat. Ezeket a szempontokat mind el kellene engedni, illetve
gyökeresen átértékelni. Ehhez nincs szükség több időre, hanem csak őszintén meg
kell nézni magunkat és a vágyainkat más szemszögből, majd elkezdeni kicsiben
megvalósítani. Akkor esetleg kiderülhet, hogy a vállalkozói lét milyen
bizonytalan, mekkora energiát elvisz az önmenedzselés és egyáltalán nem kell a
népnek az, amit nyújtani tudnak. Esetleg panaszkodsz, hogy a gyereknevelés rengeteg
energiát elvisz, és ennyi befektetéssel más területen egyszerűen bármi lehetne
belőled. Viszont máshoz nem kötődsz ennyire, tehát egyáltalán nem teszel érte
ekkora erőfeszítéseket. Valahogy mindig oda kanyarodunk, hogy senki nem
mutogathat másra, csak önmagára.
Egy
személyes példát szeretnék hozni. Amikor a gyerekeim kicsik voltak, de már újra
dolgoztam, az volt a megélésem, hogy szétszakadok. Méltatlannak találtam, hogy
nekem nincsenek olyan szabadon felhasználható üresjárataim, mint a másiknak.
Egy parttalan vita, ugyanakkor az általános elvárások miatt úgy gondoltam, hogy
egy ideig mártír fokozatba lépek és majd felmutatom a saját példám.
Kikapcsoltam a szabadidőmre vonatkozó vágyaimat és valóban igyekeztem a
legteljesebben megfelelni mindenki igényének.
Pár
hétig szenvedtem és erőteljes önsajnálatban éltem. Aztán elindult valami
transzformáció. Kezdett a férjem hozzáállása kevésbé érdekelni és csak arra
fókuszáltam, hogy én a tőlem telhető maximumot beletegyem mindenbe. Ettől a
törekvéstől pedig megváltozott az egész megélésem fénytörése. Kiderült, hogy a
nemes értelemben vett szolgálat hatalmas erőt hordoz magában, ami felemeli és
átlényegíti az embert és a környezetét is. Miután feltétel nélkül odaadtam
magam ennek a törekvésnek, elérkeztem az önfeledtségnek abba az állapotába,
amit akár boldogságnak is nevezhetek. Ugyanabban a helyzetben voltam,
ugyanannyi szabadidőm nem volt, mégis ott és akkor azt éreztem, hogy
maradéktalanul megvalósítottam önmagam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése