Az önmegvalósítás vágya


Nem látok rá alaposan a távoli társadalmakra, csak a fejlett nyugati életmóddal kapcsolatban vannak tapasztalataim. Ilyen környezetben az emberek ébren töltött idejének viszonylag kisebb részét teszik ki azok a cselekvések, amelyeket a túlélés érdekében kell végezni, ezért rendszeresen feltámad a lekötetlen idő nyomán keletkező nyugtalanság.

Férfiaknál ez általában úgy jelentkezik, hogy unják a már bejáratott és jól ismert munkájukat, még akkor is, ha viszonylag magas pozícióban vannak. Nem jelent kihívást, ezért elégedetlenek. Persze, más igen hálás lenne azért, hogy csekély energiaráfordításért cserébe ilyen sok pénzt kapjon, de ettől még nem fog megnőni az ő elégedettségi szintjük. Ha adott mennyiségű bérért ráadásul jóval több idejükről kell lemondani, akkor pedig úgy érzik, hogy kihasználják őket a munkahelyen (ami nyilván lehet igaz), vagy hogy feláldozzák magukat a család jóléte érdekében (amit ráadásul nem is értékelnek otthon).

A nők, ha a gyerekek születése után hosszú ideig egyedül tartják otthon a frontot, a beszűkülés és a monotonon ismétlődő teendők miatt (amelyek csak akkor látszanak, ha éppen nem csinálják) sokszor tompának és fénytelennek érzik magukat. Átmenetileg inspirálhatja őket, ha újra munkába állnak, de a kisgyerekes család a teljes munkaidős elfoglaltság mellett nagyon sok energiájukat leköti. Emiatt úgy érzik, hogy mindenki előrébb van a sorban, mint ők, önmagukra nem jut idő (amit ráadásul nem is értékelnek otthon). Ezt a létezést pedig annyira megszokják, hogy hasonló program fut bennük a gyerekek felnövése után is.

Mindkét fél a külvilágot és a helyzetet okolva az önmegvalósítás lehetőségét hiányolja. Azért nyűgösek és boldogtalanok az emberek, mert nem találnak értelmet az életükben. Egy cél után áhítoznak, ami a munkán, családon (igazán ráérőknél a hedonizmuson) túlmutat. Szükségük lenne valamire, ami értelmet és identitást nyújt. Általában fogalmuk sincs arról, igazából mit szeretnének csinálni, csak az önmegvalósítás szót ismételgetik. Ha lenne minimális elképzelésük, hogy ez mit takar az esetükben, már régen azzal foglalkoznának minden lehetséges szabadidejükben. Ha most csak köd van a fejükben ezzel kapcsolatban, akkor sem fogják tudni, amikor otthagyják a munkahelyüket vagy nem foglalkoznak a családjukkal. Csak még több szabadidejük lesz, ami még élesebben vetíti elméjükbe a létezésük értelmetlenségét.

Amikor hiányzik az önismeret és az öndefiníció, azt várják el, hogy valaki kívülről strukturálja az életüket. Viszont a külső fél igénye és útmutatása (legyen ez a főnök, a partner, vagy egy nyughatatlan hároméves) mindig csak átmeneti pótlékot nyújthat. Ezeket a szempontokat mind el kellene engedni, illetve gyökeresen átértékelni. Ehhez nincs szükség több időre, hanem csak őszintén meg kell nézni magunkat és a vágyainkat más szemszögből, majd elkezdeni kicsiben megvalósítani. Akkor esetleg kiderülhet, hogy a vállalkozói lét milyen bizonytalan, mekkora energiát elvisz az önmenedzselés és egyáltalán nem kell a népnek az, amit nyújtani tudnak. Esetleg panaszkodsz, hogy a gyereknevelés rengeteg energiát elvisz, és ennyi befektetéssel más területen egyszerűen bármi lehetne belőled. Viszont máshoz nem kötődsz ennyire, tehát egyáltalán nem teszel érte ekkora erőfeszítéseket. Valahogy mindig oda kanyarodunk, hogy senki nem mutogathat másra, csak önmagára.

Egy személyes példát szeretnék hozni. Amikor a gyerekeim kicsik voltak, de már újra dolgoztam, az volt a megélésem, hogy szétszakadok. Méltatlannak találtam, hogy nekem nincsenek olyan szabadon felhasználható üresjárataim, mint a másiknak. Egy parttalan vita, ugyanakkor az általános elvárások miatt úgy gondoltam, hogy egy ideig mártír fokozatba lépek és majd felmutatom a saját példám. Kikapcsoltam a szabadidőmre vonatkozó vágyaimat és valóban igyekeztem a legteljesebben megfelelni mindenki igényének.

Pár hétig szenvedtem és erőteljes önsajnálatban éltem. Aztán elindult valami transzformáció. Kezdett a férjem hozzáállása kevésbé érdekelni és csak arra fókuszáltam, hogy én a tőlem telhető maximumot beletegyem mindenbe. Ettől a törekvéstől pedig megváltozott az egész megélésem fénytörése. Kiderült, hogy a nemes értelemben vett szolgálat hatalmas erőt hordoz magában, ami felemeli és átlényegíti az embert és a környezetét is. Miután feltétel nélkül odaadtam magam ennek a törekvésnek, elérkeztem az önfeledtségnek abba az állapotába, amit akár boldogságnak is nevezhetek. Ugyanabban a helyzetben voltam, ugyanannyi szabadidőm nem volt, mégis ott és akkor azt éreztem, hogy maradéktalanul megvalósítottam önmagam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése